Kaland a magasban

A sziklamászás mint extrém sport, sőt egyesek számára életforma, már régóta igen népszerű az adrenalinhajhászok körében. Bár minden sziklamászó elsődleges szempontnak a biztonságot tartja, ennek ellenére a sziklamászás még így veszélyesnek tekinthető, hiszen sokszor a körülményeket nehéz kontrollálni és rajtunk kívülálló okok miatt is kerülhetünk olyan helyzetbe, mikor kis túlzással akár az életünk is lehet a tét. A mászás élvezete megmaradhat, de sokkal biztonságosabbá tehető, ha képesek vagyunk a körülményeket maximálisan kontroll alatt tartani. Többek között ez az egyik legnagyobb előnye a falmászásnak. Persze nem a biztonságosabb mászás iránti vágy hívta életre az első termekben épített mászófalakat, hanem az időjárás. A föld jelentős részén ugyanis a sziklamászók telente nem tudtak hódolni szenvedélyüknek a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt, így hogy ezalatt az idő alatt se jöjjenek ki a formából elkezdtek maguknak üres hangárokban, meg gyárcsarnokokban műfalakat építeni. Ami kezdetben csak a sziklamászók téli kényszergyakorló pályájának indult, igen hamar népszerű lett az amatőrök és a sport kedvelők körében. Ez annak köszönhető, hogy egy olyan extrém sportról beszélünk, mely annyira biztonságos, hogy még gyerekek is nyugodtan kipróbálhatják. 

 A falmászás népszerűségének másik oka, hogy amellett, hogy izgalmas, valójában egy tökéletes edzésforma is egyben, hiszen miközben mászunk, a karizmoktól kezdve. a hasizmon át, a farizomig valóban minden testrészünket átmozgatjuk, ráadásul még a szem-kéz koordinációnk is jelentősen javulhat. A falmászás valódi népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy mára egy teljesen különálló sportággá nőtte ki magát, melynek még világbajnokságot is rendeznek, sőt a falmázsás ma már "szakágakra" is bontható. Na jó, talán szakágaknak nevezni talán kissé túlzás őket, de tény hogy a falmázsának három jól elkülöníthető válfaja, típusa létezik. Ezek közül talán a legismertebb és sokak szerint a leglátványosabb változat a gyorsasági mászás. Ilyenkor a mászót egyetlen ponton biztosítják, mely a fal tetején található és a kötél másik végén a földön álló másik fogja. A cél természetesen, hogy a mászó minél hamarabb feljusson a fal tetejére. A másik igen népszerű változat a nehézségi mászás. Ilyenkor a mászó kötele több ponton van biztosítva és ő maga akasztja be ezen biztosító pontokba miközben felfelé mászik a falon. Értelemszerűen itt a nem a sebességen van a hangsúly, hanem pont azon hogy a mászó apránként araszoljon előre a falon minél több kiálló falszakaszon és nehéz műfogáson átküzdve magát. A falmászás harmadik típusa a boulderezés. Ez inkább a nehézségi mászáshoz hasonlít, azzal az apró különbséggel, hogy nincs biztosítókötél. Persze nem kell megijedni, mert az ilyen boulder falak mindössze néhány méter magasak ráadásul az aljukban vastag szivacsokat szoktak elhelyezni, így a boulder mászófalak kiváló gyakorló terepet jelentenek a kezdőknek és a gyerekeknek is. A falmászás tehát ma már nem csak a profi sziklamászók gyakorlóterepének számít, sőt inkább egy falmászó terem napjainkban már inkább a lelkes amatőrökkel és az izgalomra vágyó sport őrültekkel van tele.

Hagyományos ízek, vagyis egy kemence a kertben

Manapság hazánkban is egyre több családi ház és nyaraló udvarán találkozhatunk különböző formájú és típusú kerti kemencékkel. Az ilyen sütőberendezéseknek meg van azaz előnye, amellett hogy a kert egy meghatározó díszítő elemévé válhatnak, hogy olyan tradicionális ételek elkészítésére képesek, melyre más sütőalkalmatosságok nem. Persze egy kemence felfűtése kicsivel nehezebb, mint begyújtani egy elektromos sütőt, de ezért kárpótolnak minket azok a különleges ízű ételek, melyeket egy ilyen kemencében készíthetünk. Azonban ezek csak a 21. század átlag emberének számítanak különleges ízeknek, hiszen dédszüleink számára még természetesnek számított, hogy ételeiket a kemencében, vagy a mellé épített katlanban, később takaréktűzhelyen készítették. A kemencék évszázadokon át olyan szerves részét képezték a hétköznapi emberek életének, hogy a magyar lakáskultúra fejlődése kultúrtörténeti szempontból nem vizsgálható a kemencék formavilágának és építéstechnikai változásainak nyomon követése nélkül. 

 A hagyományos, lakóházakon belül felépített kemencék mellett már a honfoglalás korától kezdve jelentős szereppel bírtak a különböző kültéri kemencék is, melyek egyes vidékeken a szabadban álltak, máshol külön sütőházat, vagy nyári konyhát húztak köréjük. A kültéri kemencék akkoriban azért bírtak olyan jelentős szereppel, mert a füstelvezetési technikák még nagyon kezdetlegesek voltak, és az épületen belüli kemencék füstje a kemence száján át a lakótérbe távozott, így érthető, hogy amikor csak az időjárási körülmények megengedték, akkor inkább a szabadtéri kemencéket használták. Annak ellenére, hogy az évszázadok során a lakóházak, a kéményrendszerek fejlődésének köszönhetően, egyre füst mentesebbé váltak, a szabadtéri kemencék szerepe mégsem csökkent, sőt néhány tájegységen a kemencék végleg kikerültek a lakóházakon kívülre. Magyarország számos területén a kültéri kemencék közösségépítő szereppel is bírtak, hiszen például Nyugat-Magyarországon még a 19. században is elterjedtek voltak a falu végében, vagy egy település közelében álló magaslati ponton felépített „közösségi kemencék”, mikor egy talapzatra több kemencét is felhúztak és ezt a település lakói mind egyenjogúan használhatták, de természetesen építésükben is mind részt vettek. A kültéri kemencék formavilágának és kialakításuknak módja akkor kezdet el egységesedni a történelmi Magyarország egész területén, mikor a 19. és 20. század fordulóján megjelentek az első „vasúti kemencék”. Nevüket onnan kapták, hogy az ekkor rohamos léptékben fejlődő vasúthálózathoz tartozó kiszolgáló épületek mellé, mint a vidéki vasút állomások, vagy a bakterházak, a hétköznapi élethez nélkülözhetetlen kemencék is felépültek, persze egy sablon alapján, teljesen egyformára. Ezek kialakítása és füstelvetése akkor igen modernnek számított, így ezt a formát hamar átvették a vidéki emberek és saját kültéri kemencéiket is ezek formájára építették fel. Persze az ilyen „vasúti kemencék” mintájára épített kültéri kemencéken is megmaradtak az adott tájegység apróbb építészeti sajátosságai, de megjelenésük nagyjából egységes arculatot mutatott. Nyilván a mai kültéri kemencék már nem azt a célt szolgálják, mint mondjuk 100 évvel ezelőtt, hiszen ma már nem tartoznak az alapvető sütőberendezések közé. Manapság, aki egy kültéri kemencét építtet udvarára az inkább a tradicionális ételek és a barátokkal szervezett kerti partik miatt dönt egy ilyen mellett, hiszen egy kemencés sütögetés sokkal különlegesebb élményt kínálhat mint grillezés, vagy egy borácsozás.

Milyen kandallót válasszak?

Mikor valaki a manapság legelterjedtebbnek számító, gázzal való fűtési rendszerről át szeretne térni valamilyen alternatív megoldásra, akkor sokan nem csak a fűtési teljesítményt és költséghatékonyságot tartják szem előtt. Persze ezek is fontos tényezők, de nem feledkezhetünk meg a lakberendezés fontosságáról sem. Ha pedig ez is döntő fontossággal bír számunkra, mikor fűtési alternatívát választunk, akkor talán a legjobban egy kandallóval járunk, hiszen így nem csak egy fűtéstechnikai berendezéssel, hanem a lakás egy meghatározó térformáló elemével is gazdagodhatunk. És hogy milyen megoldások közül választhatunk, ha egy kandalló mellett tesszük le a voksunkat? Ma már ugyan kevesebb választják ezt a megoldást, de lehetőség van arra, hogy kandallónkat a talapzattól a palástig teljesen egyedileg terveztessük és építtessük meg. Ezt azért választják kevesebben, mert ma már nagyon jó minőségű előregyártott kandalló tűztereket lehet kapni, így azok kialakításával már nem kell bajlódni. Ha azonban magát a tűzteret is egyedileg szeretnénk kialakíttatni, akkor azt minden esetben tűzálló anyagok felhasználásával tehetjük meg. Ilyen anyagok lehetnek a samott téglák, a hőálló beton, de akár az öntöttvas és az acél is. Az előregyártott tűztérbetétek egyébként ezen két anyagból készülnek, vagyis acélból és öntöttvasból. Egy másik csoportosítás szerint beszélhetünk nyílt és zárt tűzterű kandallókról. A legszembetűnőbb különbség a kettő között, hogy a zárt tűzterű kandallók tűztérnyílását ajtóval zárják el, mely a legtöbb esetben magas hőálló képességgel rendelkező kerámiaüvegből készül. Persze a kandalló felfűtése után a zárt tűzterűt is használhatjuk úgy, mint egy nyílt tűzterűt, az ajtó kinyitásával. Ha egy nyílt tűzterű kandalló mellett döntünk, akkor fontos, hogy a helyiség nyílászárói megfelelően legyenek leszigetelve, mivel egy ilyen rendszer esetén az égéshez szükséges levegő egy részét a helyiség levegőjéből nyeri majd a kandalló és ha a nyílászárók nem szigetelnek rendesen, akkor a szoba túl huzatossá válhat. Mind két variáció esetén elengedhetetlen a megfelelő füstelvezető rendszer. Ha nem újonnan épülő ingatlanról van szó, akkor a legjobb ha a már meglévő kéményrendszer paramétereihez választunk kandallót. Persze sok esetben lehetőség van füstelvezető rendszer kibővítésére is, de mivel ez gyakran igen költséges megoldás, ezért a legjobb ha a kandalló teljesítményét igazítjuk a kéményrendszer paramétereihez. 

Fűtéstechnika szempontjából is két csoportra bonthatjuk a kandallókat, így beszélhetünk légfűtéses és vízteres rendszerekről. A légfűtéses kandallók esetében a hőátadás közvetlen, hiszen a kandallóban keletkező hő közvetlenül melegíti a lakás levegőjét. Ennek köszönhetően az ilyen rendszerek inkább másodlagos fűtési rendszerként képesek megállni a helyüket. Persze elsődleges fűtési rendszerként is használhatjuk őket egy kisebb méretű ingatlan esetén, vagy abban az esetben, ha csak az adott helyiség fűtését szeretnénk egy ilyen kandallóra bízni. Igaz, hogy ventilációs és gravitációs légelvezető rendszer beépítésével egy légfűtéses kandalló is képes lehet több helyiség felfűtésére, de egy ilyen rendszer beépítése szintén elég költséges megoldás. Fűtéstechnikai szempontból a másik csoportba a vízteres kandallók tartoznak. Az ilyen kandallók közvetve adják át a hőt, ugyanis nem közvetlenül a lakás levegőjét, hanem a vízteres rendszerben keringő vizet melegítik. A vízteres kandallók ennek köszönhetően sokkal alkalmasabbak elsődleges fűtési rendszerként, illetve nagyobb ingatlanok felfűtését is nyugodtan rájuk bízhatjuk.

Az emelőrendszerek fejlődése

A daruk és különböző emelőszerkezetek nem a modern kor vívmányai, hiszen nehéz terhek vertikális, illetve horizontális mozgatását már az ókortól kezdve ilyen eszközökkel próbálták megoldani. Ezen darukat persze ekkor még állati, illetve emberi erővel mozgatták. Hogy az ókori egyiptomiak használtak-e darukat arra pontos történelmi bizonyítékaink nincsenek, de az biztos hogy az ókori görögök már viszonylag fejlett emelőszerkezetek használtak templomaik építésénél. Ezt az is alátámasztja, hogy a számos építőkőben, olyan hornyok találhatók, amik arra utalnak, hogy ezeket valamilyen darurendszerrel emelték a helyükre. Hogy az emberi és állati erőt megnöveljék, bonyolult csigasorokat alakítottak a daru szerkezetén belül, melynek köszönhetően a nehezebb terheket kisebb erőbefektetéssel is a magasba lehetett emelni. Ezen rendszereket a rómaiak később tovább fejlesztették és náluk jelentek meg először a taposómalmok. Ők már olyan csigasorokat használtak melyek áttéte 3:1 arányú volt, így érthető hogyan voltak képesek olyan grandiózus épületek emelésére, mint a Római Colosseum. 

A legnagyobb teherbírású római daru, az úgynevezett "polyspastos" volt, melyen már 5 csigasor kapott helyett és az áttéteknek köszönhetően a taposómalomba elegendő volt négy ember is (általában rabszolgák), akik akár 3 tonnányi terhet is képesek voltak ilyen módon megmozgatni. Persze egy-két római építmény, jobban mondva azok építőköveinek súlya arra enged következtetni, hogy rómaik még ennél nagyobb teherbírású darukkal is rendelkeztek, de ezekről nem maradtak fenn tárgyi leletek, vagy feljegyezések. A középkori daruk a római rendszerek továbbfejlesztett változatai voltak, melyek esetében a legnagyobb újítás, amik a 14. század nagyobb kikötőben jelentek meg először, hogy ezek a daruk már oldalirányú mozgásra is képesek voltak, vagyis a taposómalmot a tengelye körül el lehetett forgatni, hiszen a hajók rakterébe a partról csak így tudták bedaruzni a nehéz terheket. Mivel ezek a daruk még fából épültek ezért nem volt szükség fékek alkalmazására, amivel a teher hirtelen zuhanását akadályozták volna meg, hisze a kötél és a fa szerkezet között így is olyan nagy súrlódás jött létre, ami kis jóindulattal egy önzáró mechanizmusnak is tekinthető. Az ókori és középkori daruk tehát az állati és emberi erőt használták fel, bár olyan szerkezetek is, ahol hasonlóan a vízimalmokhoz, ezt az energiát a lezúduló víz biztosította. Az ipari forradalom idején aztán megjelentek az első gőzgépek által működtetett daruk, melyek azonban már nem fából, vasból és acélból készültek, így értelemszerűen teherbírásuk is megnőtt. Később a gőzgépek helyét átvették a dízel és benzin meghajtású rendszerek és megjelentek az első mobil daruk is. Az ilyen daruk legnagyobb hasznát, a 20. század közepétől, a közúti szállítmányozásban vették, hiszen a technika fejlődésének köszönhetően, igen komoly teherbírású hidraulikus daruk kerülhettek fel a teherautókra, melyek így teljesen önrakodóssá váltak megkönnyítve ezzel a fel-és lerakodást. Itt az erőátvitel és áttétnövelés már a hidraulikus folyadék összepréselésével és nyomás megváltoztatásával érik el, így viszonylag kisméretű, tehergépjárműre szerelhető daru teherbírása is meghaladhatja az egy tonnát.

Hogyan működik egy levegő-víz hőszivattyú?

Míg a klíma berendezések hűtésre, addig a hőszivattyúk fűtésre alkalmazhatóak, de pontosan hogyan teszik ezt, mi a működési elvük. A hőszivattyúk közül a legelterjedtebb változatok a levegő-víz hőszivattyúk, melyek tulajdonképpen a levegőből kivonható hőt használják fel és ezzel az otthon vízteres rendszerét képesek felfűteni. Az egész igazából olyan, mintha megfordítanánk a klímák működését, de akkor nézzük most ezt egy picit részletesebben, lépésekre bontva. A lényeg, hogy a hideg levegőből, csak akkor tudunk hőt elvonni, ha találunk egy olyan közeget, ami még annál is hidegebb. Erre szolgálnak a hűtőközegek, melyek eltérő nyomáson máshogy viselkednek, hiszen megváltozik forráspontjuk, így a nyomás megváltoztatásával el tudjuk érni, hogy a hűtőközeg egyszer elpárologjon, aztán meg lecsapódjon. A párolgás és lecsapódás közben pedig képes hőt elvonni a környezetből, valamint képes hőt leadni a környezetnek. 

A lényeg, hogy a levegő-víz hőszivattyú kültéri egységében olyan szintre állítjuk a nyomást, hogy így a hűtőközeg hőmérséklete alacsonyabb legyen, mint a kinti hőmérséklet. Ekkor a kinti levegő, még ha hideg is elkezdi felmelegíteni a hűtőközeget, hiszen az még nála is hidegebb. Ennek, na és persze a megfelelő nyomás hatására a hűtőközeg elkezd párologni és mint fizikából biztosan jól tudjuk a folyadékok párolgás közben energiát, vagyis a mi esetünkben hőt vonnak el a környezettől. Mikor a kinti elpárologtatóban a hűtőközegünk gáz halmazállapotúvá válik, tehát már energiát vett fel a kinti levegőből, akkor nincs más dolgunk mint ezt a gázt tulajdonképpen összepréselni, hiszen szintén ismeretes fizikai törvényszerűség, hogy ha egy gáz halmazállapotú anyagot "összenyomunk", akkor az fölmelegszik. Ezt az összepréselést a kompresszor végzi. Szóval már megvan a gáz halmazállapotú hűtőközegünk, mely energiát vont ki a kinti levegőből, plusz tovább hevítettük azzal, hogy összepréseltük. Most már valahogy csupán ki kellene belőle nyerni ezt a hőenergiát, hogy felfűthessük vele a lakást. Ekkor következik a hőcserélő szerepe. Ezzel a felmelegedett gőzzel szépen felmelegítjük a vízteres rendszerben lévő (általában egy puffer tartályban tárolt) vizet és mivel a hűtőközeg a hűtőközeg átadja az energiát a pufferben tárolt víznek ő maga visszahűl és újból lecsapódik, vagyis újból folyékony halmazállapotú lesz. Ez az egész folyamat a kondenzátorban megy végbe. Bár hűtőközegünk már folyadék halmazállapotú, de probléma, hogy hőmérséklete még így is magasabb, mint a kinti levegő hőmérséklete, tehát nem fog majd tudni energiát felvenni tőle. A megoldás, hogy átvezetjük egy szelepen (expanziós szelep), aminek a túloldalán sokkal alacsonyabb nyomás uralkodik, így a folyadék továbbhűl és újból hidegebb lesz, mint a kinti levegő hőmérséklete, vagyis újból képessé válik arra, hogy a párolgás során megint hőt vonjon el a kinti, hideg levegőből. A körfolyamat pedig újra indul. A levegő-víz hőszivattyúk ezért ilyen népszerűen tehát, mert kintit levegőt, még ha az hideg is, használják fel arra, hogy otthonunk vízteres rendszerét és ezáltal lakásunkat felfűtsék. Persze azt itt leírtakban csak nagyon egyszerűen tekintettük át a levegő-víz hőszivattyúk működési elvét, de lényeg tulajdonképpen ez és így talán a leglaikusabbak is pontosabb képet kaphatnak arról, hogyan is működnek ezen rendszerek.

Halványabb szeplők

Sokan úgy gondolják, hogy a pigmentfoltok főleg csak a világos bőrű emberek életét keseríthetik meg, hiszen általában az ő esetükben jelennek meg nagyobb számban szeplők az arcon, főleg az orr környékén, melyek az első erősebb tavaszi napsugarak hatására még látványosabbá válnak. A szeplők azonban nem csak a világos hajú és bőrű emberek esetében okozhatnak esztétikai kellemetlenségeket, ráadásul a pigmentfoltok, vagy szaknevén mikropigmentációs problémák, közé nem csak a szeplők sorolhatók be. 

 Az igaz, hogy ezek képezik a legismertebb csoportját az ilyen pigment elváltozásoknak, de szintén ide sorolhatóak még az öregségi pigmentfoltok, valamint a májfoltok is. A nevük alapján nagyjából következtethetünk kialakulásuk okaira. Az öregségi foltok értelemszerűen a kor előrehaladtával kezdenek el megjelenni az emberi testen, mely a bőr pigment termelő képességének gyengülésével, annak zavarával magyarázható. Ezek színe sokkal erőteljesebb, mint az egyszerű szeplőké és elsősorban a végtagokon, illetve ritkább esetben az arcon, vagy nyaktájékon jelennek meg. Szintén gyakori mikropigmentációs elváltozás a májfolt. Ezek sok esetben utalhatnak valamilyen belső szervi problémára, a máj, vagy a vese nem megfelelő működésére. Májfoltotok kialakulását azonban a hormonháztartás nem megfelelő működése is okozhat, ezért van, hogy a terhesség ideje alatt a nőknél megjelenhetnek ilyen jellegű pigmentfoltok. Ezek természetesen a terhesség után általában elmúlnak, de ha túlzottan zavarónak érezzük, akkor tehetünk elhalványításukért. Ma már számos olyan készítmény létezik, melyek rendszeres használatával igen hatékonyan vehetjük fel a harcot a különböző pigmentfoltok ellen. Ezen krémekben olyan hatóanyagok találhatóak, mint a nyugati sóska, medveszőlő kivonat, vagy éppen a kojisav. Ezen különleges anyagok hatással vannak a bőr pigmenttermelésére, pontosabban csökkentik azt, így a pigmentfoltok jelentősen elhalványodhatnak. Persze ezek a készítmények sem képesek teljes egészében eltüntetni az ilyen mikropigmentációs elváltozásokat, főleg ha olyan májfoltokról van, melyek kialakulása, valamilyen belsőszervi rendellenességnek köszönhető. A pigmentfolt halványító készítmények között találhatunk külön az arc és a kéz foltjainak halványítására kifejlesztette krémeket, de akár olyan korrektorokat is, melyek helyi szinten, a kisebb pigmentfoltok halványítására alkalamas.

Arcplasztika már az ókorban is?

A különböző esztétikai helyreállító műtétek sokkal komolyabb múlttal rendelkeznek mint azt gondolnánk. Persze ez alatt nem a mai értelembe vett plasztikai sebészet sokszor már-már a csodával határos beavatkozásait kell érteni, de kisebb, hasonló jellegű beavatkozásokat már valójában az ókorban is végeztek, sőt maga a plasztika kifejezés is az ógörög "plastikos" szóból származtatható, ami lefordítva körülbelül annyit tesz, hogy formázás. Ám a szépészeti beavatkozások ókori gyökerére komolyabb bizonyítékok is rendelkezésünkre állnak, mint nyelvtani egyezések.

Élt ugyanis az ókori Indiában egy Susruta nevű orvos, aki már időszámításunk előtt orrplasztikai beavatkozásokat hajtott végre. Persze akkor még nem celebek feküdtek kés alá az ilyen műtéteknél, hanem tolvajok. Az ókori Indiában ugyanis hétköznapinak számított a tolvajok megcsonkítása, mely főleg az orr levágását jelentette. A  történet szerint Susruta szíve megesett egy fiatal tolvajon, akit a törvény emberi bűne miatt szintén megcsonkítottak és hogy a fiatalembernek ne kelljen hátralévő életét ezzel a megbélyegzett arccal leélni valószínűleg ő vált a történelem első orrplasztikájának kísérleti alanyává. Ezen műtét során a feljegyzések szerint a hiányzó orr pótlásához a porcokat a fülből, míg a bőrt a homlokról vette a sebész. A bökkenő csak egy lehetett, hogy aneszteziológia még nem létezett és érzéstelenítés híján a beavatkozás nem lehetett éppenséggel leányálom. A végeredményről sem tudunk pontosat, mert  bár Susruta készített rajzokat a végeredményről, de nem tudhatjuk biztosan, hogy azok a tényleges valóságot tükrözik, vagy a művész szabadság nagyságát hangoztatják. Később az indiai orvos feljegyzései Európába is eljutottak és a kisebb helyreállító műtétek a római orvoslás szerves részévé váltak. Ekkor már azonban mondhatjuk, hogy ezek a beavatkozások, pont mint napjainkban, inkább a tehetősebb rétegek számára kínálták a szebbé válás lehetőségét.  

695-ben például II. Jusztinianosz például csak azért foglalhatta el végül Bizánc trónját, mert  egy plasztikai beavatkozással sikerült visszakapnia, nagybátyja által korábban levágatott orrát. Ezeken a kezdetleges arcplasztikai beavatkozásokon igen nagyot dobott a 19. és 20. század fordulóján az aneszteziológiaiban végbement fejlődés. Modernebb érzéstelenítési eljárások és az altatás lehetővé tette sokkal komolyabb sebészeti beavatkozások elvégzését is és mára a plasztikai és szépészeti műtétek tárháza szinte kimeríthetetlen, hiszen mint tudjuk az emberi hiúság sem ismer határokat és lehetőségünk van helyre hozni amit a természet sikeresen elszúrt, akkor végül is miért ne tennénk meg.