Hogyan is működik egy klíma?

A klíma berendezések egy nem túl bonyolult, alapvető fizika jelenségre építenek, mégpedig arra, hogy a folyadékok párolgásuk közben hőt vonnak el környezetüktől, vagyis lehűtik azt. Ezt a folyamatot már az ókorban is ismerték, a különbség csupán annyi hogy akkor még nem tudták megoldani a folyadék keringetését, vagyis az elpárolgott folyadék tulajdonképpen elveszett. A modern klímák esetében azonban a lényeg pont a körfolyamaton, vagyis a keringető rendszeren van. Az elpárolgott folyadék nem veszik el, hiszen a rendszer kondenzálja a párát és így képesek vagyunk újból felhasználni. Az azonban korántsem mindegy, hogy milyen folyadékot keringetünk a berendezésben. A hűtőközeg, vagyis a fluidium, forráspontja normál esetben, vagyis normál nyomás mellett -30 C fok lenne, de mivel a klíma berendezésben túlnyomás uralkodik ezért amíg be nem kapcsoljuk azt, addig nem kezd el párologni ez a folyadék. Amikor azonban bekapcsoljuk a berendezést, akkor az elpárologtatóban (a beltéri egység, melyben a párolgás megy végbe) a nyomás el kezd csökkenni, míg a kondenzátorban (ahol az elpárolgott folyadék lecsapódik) a nyomás tovább nő. A két egység, vagyis az elpárologtató és a kondenzátor, között egy fojtás található, aminek a célja hogy a két részt, melyben merően más nyomás uralkodik, elválassza egymástól.

A fojtáson keresztül jut át apránként a folyadék az alacsonyabb nyomású elpárologtatóba, ahol az a nyomás miatt elforr és miközben folyadék halmazállapotúból gőz halmazállapotúvá válik, hőt von el a környezetétől. Innen a gőzt a kompresszor átszívja azt a kondenzátorba, ahol a magad nyomásnak és hűtésnek köszönhetően a gőz lecsapódik és tulajdonképpen a folyamat újból kezdődik. A berendezésben nem csak a hűtőközeget kell keringetni, hanem a felmelegedett és lehűtött levegőt is el kell juttatni a megfelelő helyre, melyet ventilátorokkal oldanak meg. Mivel a folyamat során nem csak kellemes hűvös, hanem meleg levegő is keletkezik (ezt juttatja ki a szabadba a kültéri egység), ezért ha folyamatot megfordítjuk, akkor azzal akár fűthetjük is télen a helyiséget. Persze az ilyen rendszereknek is megvannak a maga korlátai és ha a hőmérséklet odakint -15 C fok alá csökken, akkor egy klíma már nem képes a szoba fűtését ellátni. A lényege tulajdonképpen minden klíma berendezésnek ez, vagyis ilyen módon hűtik le otthonunkat, a különböző típusokban és fajtákban csak a rendszer felépítésében és az üzemelés módjában van különbség, mert mondjuk egy mobil klíma esetében ugye nincs kültéri egység, míg egy multi split klímánál pedig több beltéri egység is helyet kap.

Méhészkedés az ókorban

Az egyszerű házi méh (latinul Apis mellifera) 30-8 millió évvel ezelőtt alakult ki. Barlangban lakó őseink már tudták, hogy a méhek kaptára igen finom táplálékot rejt számukra. Spanyolországi barlangrajzok alátámasztják, hogy elődeink már 16.000 évvel ezelőtt is előszeretettel fosztogatták méhek otthonait. Mikor 9 ezer évvel ezelőtt őseink először letelepedtek méhez az első állatok között voltak, miket elkezdtek háziasítani. Ekkor persze még nem készítettek nekik igai kasokat, csak a település környékén lévő kidőlt fatörzsekbe vájtak olyan mesterséges odvakat, melyekbe a méhek beleköltözhettek. Később a Közel-Keleten és Egyiptomban már megjelent a vesszőből font kasok készítése is.

Az, hogy a méz már az ókori civilizációk életében is ekkora szerepet töltött be, annak köszönhető hogy már ekkor ismeretesek voltak jótékony egészségügyi hatásai. Orvosságkánt már az Asszírok is gyakran alkalmazták, sőt a méhkasokat a támadó ellenség sorai közé hajítva hadászati célokra is használták ezen szorgos állatokat. Egyiptomi sírkamrákból számos mézes edény, illetve mézes sütemény, vagyis azok maradványai kerültek elő, ami jól példázza, hogy milyen fontos szakrális szerepet töltött be társadalmukban. A méhészet történetében a következő lépcsőfokot a görögök jelentették. Ők úgy vélték, hogy a méz az istenek adománya, akik minden éjjel csodásan finom nektárt öntöztek a rétek virágaira, melyet aztán a méhek összegyűjtöttek. A mézet a duzzanatok és sebek gyógyítására, valamint lázcsillapítóként is alkalmazták. Az egyik legenda szerint egy Démokritosz nevű görög férfi 109 éves kort élt meg, ami állítólag csak annak köszönhetett, hogy minden nap fogyasztott mézet. A méz a görögöknél is erős vallási szereppel bírt, gyakran áldozatkén ajánlották az isteneknek. Ők már viszonylag fejlett ismeretekkel bírtak a méhcsaládok hierarchiáját tekintve és tisztában voltak vele, hogy a család élén a királynő áll és hogy egyedül a herék képesek párosodni vele.A méhészkedés tudománya később a rómaiknak köszönhetően sokkal nagyobb területen tudott elterjedni.

A birodalomban bevett szokássá vált, hogy a tehetősebbek mikor egy nagyobb lakomát rendeztek, akkor külön egy asztal csak a mézből készült finomságoknak volt fenntartva. Persze a méz és a méhészkedés az ókorban nem csak a nyugati féltekén bírt ekkora jelentőséggel. Mivel azonban a világ más-más részein különböző méh fajok voltak őshonosak, ezért a méhészkedés fejlődésének iránya is más irányba haladt. Az Indiában őshonos méhek például nem a fák odvaiba, hanem a szabadban építették lépjeiket, így ezeken a területeken soha nem terjedt el a kaptáras méhészkedés. A hinduk társadalmi hierarchiájában például egy külön kasztot alkottak a mézkereskedők és csak nekik volt megengedve, hogy ezen édes nedűvel kereskedjenek. Sőt Indiában már a Krisztus előtti évszázadokban is bevett adónemenek számított a mézadó. Annak ellenére, hogy évezredeken keresztül mennyire fontos volt a méz a különböző kultúrákban mára mégis mintha kicsit megfeledkeztünk volna róla róla. Pedig ez az aranysárga nektár még mindig a legfinomabb és legegészségesebb természetes édesítőszer.

Fogászat a kezdetek kezdetén

A legtöbb orvosi eljárásról és orvosi szakágról hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azok a mai, modern világ szülöttei pedig a gyógyítás különböző területein már eleink is igen komoly tapasztalatokra tettek szert. Például, ha azt mondom, hogy a fogászat, bár kezdetleges formában, de már az ókorban is létezett, akkor sokan kételkedve húzzák össze a szemöldöküket. Pedig gondoljunk csak az emberek már évezredekkel ezelőtt is küzdöttek fogproblémákkal, melyre már akkor is próbáltak valamilyen megoldást találni. A gondot, már akkoriban is főleg az ételek okozták. Az ókorban a gabona megőrlésének technikája például még igen kezdetleges volt és a lisztbe, ezáltal a kisütött kenyérbe is rengeteg apró kőtörmelék került a gabona őrlő kövekről, melyek szép apránként lekoptatták a fogak zománcát. E mellé még társult a nem megfelelő szájápolás is, melynek köszönhetően a fogszuvasodás már az akkori emberek életét is megkeserítette.

Eleinte a fogászati kezelések csak a szájbetegségekből eredő fájdalmak kezelésére korlátozódtak. Fogpótlásokat ugyan már végeztek az ókori Egyiptomban is, de nem élőkön, hanem a fáraók múmiáinak fogsorát állították helyre, nehogy az uralkodónak foghiányosan kelljen kezdenie túlvilági életét. Kezdetleges fogtömésekkel is próbálkoztak, melyek különböző misztikus gyógyító hatalommal felruházott növények őrleményéből és gyantájából készültek, ám mivel ezek csak simán betömködték a lyukakba, anélkül hogy a szuvas részeket eltávolították volna, ezért nem voltak túl tartósak. A fogászat történetében a következő lépcsőfokot az ókori görögök módszerei jelentették. Náluk a fogpótlások alkalmazása bevett szokás volt és nem a holtak, hanem az élők fogsorát próbálták ilyen módon helyreállítani. Ezen módszernek a holtakhoz csupán annyi köze van, hogy bizonyos feljegyzések szerint arra is volt példa, hogy elhunyt személyek egészséges fogait távolították el és azokat megcsiszolás után ültették be a foghiányos páciens szájába. Mondjuk a beültetés talán erős kifejezés, hiszen a pót fogakat egy vékony dróttal rögzítették a szomszédos egészséges fogakhoz. Holtak fogával pótolni az élőkét azonban nem volt gyakori eset a "műfogak" ugyanis elsősorban állati csontokból vagy nemesfémekből készültek. Az ilyen módszerekhez is csak végső esetben nyúltak és beteg fogakat is már csak akkor távolították el, mikor azokat kézzel is ki lehetett húzni. Ehelyett inkább a fogak megmentésére és gyógyítására koncentráltak. A görögök tömései már valamivel hatékonyabbnak bizonyultak, mint egyiptomi elődeiké, mert a szuvas részeket már kiégették, mielőtt a növényekből és gyantából álló töméseket behelyezték a lukas fogakban.

A rómaiak sokat tanultak a görögök már nem babonákra, hanem megfigyelésekre épülő fogorvoslásából, így náluk jelentek meg az első fogorvosok is. Ezen doktorok orvosi eszköztára is szépen fejlődésnek indult az évszázadok alatt és megjelentek az első fúrók és maiakra már nagyon hasonlító fogók. A fájdalom csillapításában is igen jelentőset fejlődtek, hála a közel-kelet felől érkező egzotikus szállítmányoknak és az ópiumnak. Azonban az ókorban őseink által elért fogászati eredmények a feledés homályába vesztek a sötét középkor beköszöntével és évszázadokat kellet várni, hogy ezek az eljárások újra megjelenjenek az európai orvoslásban.