A daruk és különböző emelőszerkezetek nem a modern kor vívmányai, hiszen nehéz terhek vertikális, illetve horizontális mozgatását már az ókortól kezdve ilyen eszközökkel próbálták megoldani. Ezen darukat persze ekkor még állati, illetve emberi erővel mozgatták. Hogy az ókori egyiptomiak használtak-e darukat arra pontos történelmi bizonyítékaink nincsenek, de az biztos hogy az ókori görögök már viszonylag fejlett emelőszerkezetek használtak templomaik építésénél. Ezt az is alátámasztja, hogy a számos építőkőben, olyan hornyok találhatók, amik arra utalnak, hogy ezeket valamilyen darurendszerrel emelték a helyükre. Hogy az emberi és állati erőt megnöveljék, bonyolult csigasorokat alakítottak a daru szerkezetén belül, melynek köszönhetően a nehezebb terheket kisebb erőbefektetéssel is a magasba lehetett emelni. Ezen rendszereket a rómaiak később tovább fejlesztették és náluk jelentek meg először a taposómalmok. Ők már olyan csigasorokat használtak melyek áttéte 3:1 arányú volt, így érthető hogyan voltak képesek olyan grandiózus épületek emelésére, mint a Római Colosseum.
A legnagyobb teherbírású római daru, az úgynevezett "polyspastos" volt, melyen már 5 csigasor kapott helyett és az áttéteknek köszönhetően a taposómalomba elegendő volt négy ember is (általában rabszolgák), akik akár 3 tonnányi terhet is képesek voltak ilyen módon megmozgatni. Persze egy-két római építmény, jobban mondva azok építőköveinek súlya arra enged következtetni, hogy rómaik még ennél nagyobb teherbírású darukkal is rendelkeztek, de ezekről nem maradtak fenn tárgyi leletek, vagy feljegyezések. A középkori daruk a római rendszerek továbbfejlesztett változatai voltak, melyek esetében a legnagyobb újítás, amik a 14. század nagyobb kikötőben jelentek meg először, hogy ezek a daruk már oldalirányú mozgásra is képesek voltak, vagyis a taposómalmot a tengelye körül el lehetett forgatni, hiszen a hajók rakterébe a partról csak így tudták bedaruzni a nehéz terheket. Mivel ezek a daruk még fából épültek ezért nem volt szükség fékek alkalmazására, amivel a teher hirtelen zuhanását akadályozták volna meg, hisze a kötél és a fa szerkezet között így is olyan nagy súrlódás jött létre, ami kis jóindulattal egy önzáró mechanizmusnak is tekinthető. Az ókori és középkori daruk tehát az állati és emberi erőt használták fel, bár olyan szerkezetek is, ahol hasonlóan a vízimalmokhoz, ezt az energiát a lezúduló víz biztosította. Az ipari forradalom idején aztán megjelentek az első gőzgépek által működtetett daruk, melyek azonban már nem fából, vasból és acélból készültek, így értelemszerűen teherbírásuk is megnőtt. Később a gőzgépek helyét átvették a dízel és benzin meghajtású rendszerek és megjelentek az első mobil daruk is. Az ilyen daruk legnagyobb hasznát, a 20. század közepétől, a közúti szállítmányozásban vették, hiszen a technika fejlődésének köszönhetően, igen komoly teherbírású hidraulikus daruk kerülhettek fel a teherautókra, melyek így teljesen önrakodóssá váltak megkönnyítve ezzel a fel-és lerakodást. Itt az erőátvitel és áttétnövelés már a hidraulikus folyadék összepréselésével és nyomás megváltoztatásával érik el, így viszonylag kisméretű, tehergépjárműre szerelhető daru teherbírása is meghaladhatja az egy tonnát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése